Utazás, megérkezés Torontóba - július 22., péntek

Kelés hajnali négykor, a repülő 8:20-kor indul. Pár óra alvás után hullafáradtan ébredek, egyáltalán nem Avonlea-hangulatban... 6:20 körül a reptéren vagyunk (a szüleim kikísértek), Orsi és rokonai megelőztek minket. Gyors becsekkolás, aztán várakozás. Lassan telik a két óra, nyoma sincs izgalomnak vagy a nagy várakozásnak, hogy eljött a várva várt nap... 8:20, indul a gépünk Londonba. Orsi első repülése, nekem már nem olyan nagy újdonság. Dél körül érünk Londonba, transzfer a 4-es terminálra (az 1-esre érkeztünk), majd újabb várakozás. A merényletek ellenére (2005. július 7-én terroristák három metrót és egy buszt robbantottak fel Londonban. A támadás 52 emberéletet követelt, egy napra megbénította Londont.) semmi extra ellenőrzés nincs, sőt a tavalyihoz képest kevesebb ember van a repülőtéren, hamarabb átjutunk az ellenőrzésen. Kicsivel dél előtt kellene indulnia a gépnek, és helyi idő szerint fél háromra kellene Torontóba érnünk, de egy órát késünk... Fárasztó várakozás, rengeteg ember a kapunál (a tengerentúli járatok általában tele vannak, és ez több száz embert jelent), még mindig semmi nyoma az izgalomnak... A reptéren ücsörögve azon gondolkozom: kellett-e nekem ez az út?... Rengeteg szervezés, munka van mögöttünk, de nem mennek simán a dolgok. Kevin Sullivan nem tud eljönni, több vendég is bizonytalan vagy lemondta a részvételt, mit fogok 12 napig csinálni Torontóban?

Végre felszállunk, hétórás utazás, többnyire a felhők felett. Az erős napsütés miatt lehúzom a redőnyt. A két szomszédom, egy angol srác és egy angol lány, kedvesek, de nem nagyon dumálunk, mindenki valami filmet néz, én a Beépített szépség 2-t. Kis nasi, filmnézegetés, ebéd, filmnézegetés, térképnézegetés, filmnézegetés... Avonlea-hangulat meg sehol. Lassan telik a hét óra, négy óra repülés után megunom és kimászom az ablak mellől. Az angol srác szunyókál, a csajszi eltűnt, én meg felfedezem a WC-t. Az egész repülő tv-t néz vagy alszik, a redőnyök lehúzva, pár ember mászkál, köztük az angol csaj. Váltok vele pár szót, Kínában tanít, most a barátaihoz jött pár napra Torontóba. Tesz még egy kört, aztán leül, én meg a gép végében maradok. A turistaosztályon szűk a hely, kellemesebb hátul álldogálni, de ott is van egy szék, le is lehet ülni. Hamarosan uzsonnát kapunk, majd a belépéshez szükséges nyomtatványt, és elkezdünk készülődni a leszálláshoz. Ontario felett tiszta az ég, csinálok pár képet, a kapitány szerint 30 fok van Torontóban. Londonban 16 fok volt, alig akarom elhinni a 30-at. Még pár perc és landolunk. Jó gyorsan (kicsit durván) teszi le a gépet a kapitány. Torontóban fél négy, otthon este fél tíz. A határnál Orsival problémáznak, velem semmi bajuk, de neki feltesznek pár extra kérdést. Végül átengednek mindkettőnket. Felszedjük a csomagjainkat, irány a kijárat: Welcome to Toronto!

Kint iszonyatos hőség, tényleg 30-31 fok van. Hosszú sor vár a taxikra, de végül 20 perc alatt mi is sorra kerülünk. Fáradtak vagyunk az úttól, Avonlea-érzés még mindig sehol... legalábbis nálam. Orsi valószínűleg boldogabb, az első repülése, az első útja Torontóba. Meglátom a tavalyi taxist – érzek valami furcsa érzést, eszembe jut néhány emlék. Mi egy másik taxival megyünk. Csendben ülünk a taxiban, a taxis sem kérdezget – szerencsére, mivel sok kedvem nincs beszélgetni, Orsi sem túl beszédes. Rush hour: dugó van az autópályán. Tavaly a taxistól hallottam először ezt a kifejezést, most nekem jut eszembe – kezdenek előjönni az emlékek tavalyról, megdobban a szívem! Az autópálya, a gyárak, a raktárak az út mentén, mind ismerősnek tűnnek... úgy érzem, visszajöttem... Mintha csak pár napja lett volna, hogy először Krisával itt jártunk.

Mivel a hostel (a campuson levő szállásunk) irodája már bezárt (ha nem késik a gép, időben érünk oda), a security office-ban csekkolunk be, a taxi ott tesz ki minket. Apró érdekesség: a securitys csaj magyar. Innen nincs messze a szállás, de csomagokkal, a hőségben, gyalog, egy örökkévalóság. 10 perc alatt eljutunk a szállásra, leesik az állam: nagyon szuper az apartman! Álmomban nem vártam ilyen korrekt szállást. Jól felszerelt konyha, nagy nappali, az emeleten a háló és a fürdő.

Délután öt óra, otthon éjjel tizenegy. Orsival elindulunk felfedezni a környéket, közben megeresztek pár SMS-t a szülőknek és pár havernak. Az egyetem general store-ja nem valami szuper, butiknak elmegy, de rendes kaját nem árulnak, így egy csirkés gyorsétteremben némi junk-food a vacsoránk. Kaja után felhívom kanadai barátomat, Bobbyt, az ismerős hang hallatán újabb emlékek jönnek elő. Megegyezünk, hogy vasárnap találkozunk. Amerikai barátom, Ruth telefonja foglalt, ők másnap érkeznek, csak szerettem volna tudatni vele, hogy rendben megérkeztünk. Mindegy. Fáradtak vagyunk, bár Orsi nem panaszkodik. Még egy dolog hátra van: Black Creek Pioneer Village. A falumúzeum és az AvCon helyszíne 10 percnyi gyaloglásra van az egyetemtől. Bár már bezárt, muszáj megnéznünk legalább kívülről. Meglátjuk a parkolót... eszembe jut, amikor tavaly, az utolsó napon, vasárnap, az AvCon után vacsorázni mentünk. Előtörnek az emlékek, elkezdek mesélni Orsinak. Végre kezd rám jönni az izgalom, kezdem érezni, hogy erre a pár napra várok egy éve... Black Creek környéke kihalt, csak mi állunk a bejáratnál. Jó érzés visszajönni, már tudom, hogy nagy kaland lesz az idei AvCon is. Visszaindulunk a szállásra, lassan 24 órája talpon vagyunk, ideje aludni. Még mindig nem hiszem, hogy egy ilyen szuper apartmant fogtunk ki, holott ez egy egyetemi szállás. A fáradtság az izgalom fölé kerekedik, hamar elalszom.